Lelki szemeim előtt rögtön megjelent Ranschburg Jenő tanárúr rosszalló tekintete, aki szerint az a szülő, aki cumit ad a gyereke szájába, valójában csak lusta kideríteni miért is sír a gyerek (Szülők könyve c. műve alapján). Én azonban kétórás próbálkozás után arra a következtetésre jutottam, hogy most azért sír, mert cumizni akar. Persze lehetne ilyenkor cicire is tenni, de szerintem az anyának fizikailag sem jó, ha folyton cicin lóg a gyereke, másrészt úgy biztos nem lenne idő a tejnek újratermelődnie.
Így tehát Vendi egy órán át boldogan cummogott a teraszon. Az esti fürdetés után azonban újra kezdődött a harc. Megszoptattam, és bár a végére bealudt, amikor megpróbáltuk letenni, kipattantak a szemei, és onnantól megint vigasztalhatatlan volt. Éjfélig folyt a küzdelem, hol cicin, hol kézben, de nem mi győztünk. Ekkor megszületett a döntés. És Vendi fél egykor megkapta élete első adag tápszerét. A döntésünkhöz az is hozzájárult, hogy amikor megkérdeztem a doktornénit, mikorra kell visszanyernie a születési súlyát, azt mondta a második hét végére illik. Vendi most három hetes, de még mindig nem sikerült ezt elérnie, most kb. 3700 g.
Azóta áttértünk a napi kétszeri tápszer pótlásra. Jövő héten megyünk leméretni és megkonzultáljuk, mi legyen.
R. J-nek azért vannak szimpatikus gondolatai is, pl. az, hogy a csecsemőt fél éves koráig nem lehet elkényeztetni, nem lehet túl sokat babusgatni, szeretgetni, mert a testi kontaktus ugyanúgy biológiai igénye, mint az evés és az alvás. Ezt szem előtt tartva mindig felveszem, ha sír, elvégre nincs más dolgom úgyse. A házimunka meg várhat. Egy ideig.
Itt éppen böfizett
Apa meghatottan, Vendi: Apa mi ez a nyálasság?!
Nem a megfelelő delikvens (moshattam ki a huzatot)
Konzultáció az éjszakai programról
Vendi ragaszkodik az általa felvetett variációhoz
Ábrándos tekintet
