Vendel az a fajta gyerek, aki mellett elengedhetetlen a fiók- és szekrényzár, hacsak nem akarok állandóan ruha, illetve edényhalmok tetején élni. Merthogy a napi ezer "nemszabad" nincs rá nagy hatással. És akkor itt van V.T. igen tisztelt, de nálunk a gyakorlatban nem működő véleménye, miszerint egy gyereknek hússzor sem kell elmondani, hogy nemszabad, mire megtanulja.
Nem hiszek az erőszakban, én soha nem fogom verni a gyerekemet! Gondoltam magamról három nappal ezelőttig. Amikoris kint voltunk a kertben és a "ne tépd le a virágot!" felszólítás utolsó szavának kiejtésével egyidőben Vendi kezében már ott is voltak a lila szirmok, mire én teljesen ösztönös reakcióval rácsaptam a kezére. Én lepődtem meg legjobban a dolgon, Vendi meg mintha mi se történt volna, morzsolgatta tovább a szirmokat, lehet, hogy fel se tűnt neki (remélem). Mindenesetre levonhattam a tanulságot, a verés biztosan nem viszzatartó erő, mert azóta is mindent tépked, inkább nekem kéne kicsit jobban ismernem magam, és visszafogni az ösztöneimet.
Amióta fél napjainkat kint töltjük a kertben, azóta átképeztem magam személyi testőrré, aki két lépésről mindenhová követi a védendő személyt. Az egy dolog, hogy a védendő személy percek alatt leamortizálná a növényzetet, de akkor ott vannak még a betonlépcsők, a borospince, a kerticsap, meg a folyamatosan étrenden levő föld ill. homok. Így nem csoda, ha egy kertben játszós délután után kissé fáradtabb vagyok, mint a szobában töltött után.
De mégis milyen jó, hogy van egy kert, ahol Vendi homokozhat, fűben hempergőzhet, földet túrhat (virágokat tépkedhet)!