Ada bejegyzésétől indíttatva én is megpróbálom a környékünk játszótér helyzetét felvázolni.
A tanulmány tárgya az az egyetlen játszótér, ami két kilóméteres körzetünkben fellelhető. És ahova múltkor Merci unokatesóm is elkísért bennünket.
Miután egyik sétánk során felfedeztük, azóta rendszeresen visszatérünk, na nem mintha Vendinek játszótérre lenne szüksége, de mégiscsak jobb úgy sétálni, ha határozott célja van az embernek.
Ennek a játszótérnek az a különlegessége, hogy eddigi látogatásaink során egyetlen egyszer láttunk a célközönség korosztályából kikerülő kisfiút játszadozni, máskor vagy teljesen üres volt, vagy az óvodáskorból legalább tíz éve kikerült elemek foglalták el. Pedig mi nem csak a nyaralási szezonban voltunk ott. A nem mindig rendeltetésszerű használatot a játékokon nagy számban elhelyezett grafitti is bizonyítja, ami szürke betonkerítéseket fel tud dobni, de játszótéren már nem mutat olyan jól. Pedig tök jó játékok vannak, vagy voltak, amíg le nem amortizálták, még mászófal is van. Meg tábla, ami felhívja a használók figyelmét a szomszédok nyugalmának fontosságára. Betörve.
Az is igaz, hogy a kertekbe bekukkantva sok helyen láttam hintás-csúzdás-homokozós komplexumot. Vagy ez, vagy a grafittiművészek lehetnek az oka, hogy az anyák elkerülik ezt a jó kis helyet (pedig még árnyékos padok is vannak).
Vendi azonban egyelőre inkább itthon játszik mindenfélét.
Például azt, hogy nagyon-nagyon sajnálatra méltó kisfiú vagyok.
De ha senki nem sajnál meg, akkor legalább jól megölelem a nyuszikámat.
Kis énekléssel meggyőzhető, hogy mégsem a sírás a legjobb játék.
